2016. április 28., csütörtök

Február




Február első napja két okból volt rossz számomra. Egyrészt mert egy számomra fontos ember hívott fel és búcsúzott el tőlem, mivel elutazott egy időre, másrészt aznap rendeltek vissza egy nem várt kontrollra, Budapestre. Akkor már romlott a vérképem, valahol belül tudtam, hogy „baj” van, ezért is erőltettem minden vizsgálatot. Az orvos kedves volt és megnyugtatott, kérte, hogy menjek vissza egy héttel később. Amikor 10-én visszamentem nyugodt voltam, nem izgultam. Egy régi betegtársammal szórakoztattuk egymást, nem gondoltunk rosszra.

Behívott az orvos, én a kezemben a vérvételem eredményével, mosolyogva mentem be, majd két perc múlva már a folyosó másik végén vártam csontvelő vételre. Féltem. Tudtam, hogy „baj” van és féltem. Sírva hívtam fel Istvánékat, hogy jöjjenek fel értünk kocsival mert az altatás miatt anya nem fog tudni buszon hazavinni. Milyen jó, hogy anya velem volt!

Két nappal később, péntek délelőtt hívtam az orvosomat a csontvelő eredményem miatt. Nem sokat tudtunk beszélni, de a lényeg benne volt: beteg vagyok, hétfőn reggel be kell feküdnöm kemóra. Szörnyű ezt újra hallani. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Nem tudtam a pontos diagnózist, hogy mennyi időre fekszek be, semmit, pedig rengeteg kérdésem lett volna. Annyit tudtam, hogy van egy hétvégém otthon a családom, a barátaim közt, amit ki kell élveznem mert egy ideig nem jövök haza.

Hívd fel azokat az embereket, akik számodra a legfontosabbak és mondd el nekik mi a helyzet. De hogyan mondd el? Hogy közlöd velük, hogy kezdődik minden előről? Hogy kezdhetnek újra aggódni érted? Hogy most ismét rájuk lesz a legnagyobb szükséged? Tudtam, hogy ezzel őket is bántom. Tudtam hogyan viselték mellettem az elsőt, tudtam, hogy velem együtt izgultak, nevettek, sírtak.

A hajad vágasd le rövidebbre, a műkörmöket szedesd le, vásárolj be mindent ami a kórházban kelleni fog. Készülj fel könyvekkel, filmekkel, amivel elütöd majd az időt. De mennyi időre? Egy hétre vagy kettőre, esetleg egy hónapra?

Szóval volt egy hétvégém, amikor nekem az első dolgom az volt, hogy lelkileg összetörjek. Mivel az orvos azt mondta, hogy kemóra kell befeküdnöm, tudtam, hogy ez nem a régi betegségem, ez annál komolyabb. Ez bizony leukémia. Ettől a betegségtől szó szerint rettegtem. Láttam, hogy a barátaim mennyit szenvednek miatta, láttam hogy tud egyik napról a másikra leteperni egy életerős embert. Nem akartam én is keresztülmenni azokon a dolgokon. Nem akartam a sok tűszúrást, a sok fájdalmat, szenvedést. Egyszerűen csak nem akartam újra nekivágni ennek az egésznek.


Egy mondat járt akkor a fejemben, amit még Szilvi mondott nekem, amikor sterilben voltam: „Az utolsó szó, amit a lányomtól hallani akarok az, hogy feladom!”. Ő volt az első, akit felhívtam, hogy küldjön már nekem két pofont, hogy észhez térítsen! Ha azon a hétvégén a családom és a barátaim nem kapartak volna fel a padlóról, akkor nem vállaltam volna a kezeléseket. Bombáztak az üzeneteikkel, hívtak, jöttek hozzám, vásárolni és buliba vittek. 

Széppé varázsolták azt a hétvégémet. Mérhetetlen hálával tartozok nekik, hogy akkor (és most is) mellettem voltak.