Február első napja két okból volt rossz számomra.
Egyrészt mert egy számomra fontos ember hívott fel és búcsúzott el tőlem, mivel
elutazott egy időre, másrészt aznap rendeltek vissza egy nem várt kontrollra,
Budapestre. Akkor már romlott a vérképem, valahol belül tudtam, hogy „baj” van,
ezért is erőltettem minden vizsgálatot. Az orvos kedves volt és megnyugtatott,
kérte, hogy menjek vissza egy héttel később. Amikor 10-én visszamentem nyugodt
voltam, nem izgultam. Egy régi betegtársammal szórakoztattuk egymást, nem
gondoltunk rosszra.
Behívott az orvos, én a kezemben a vérvételem
eredményével, mosolyogva mentem be, majd két perc múlva már a folyosó másik
végén vártam csontvelő vételre. Féltem. Tudtam, hogy „baj” van és féltem. Sírva
hívtam fel Istvánékat, hogy jöjjenek fel értünk kocsival mert az altatás miatt
anya nem fog tudni buszon hazavinni. Milyen jó, hogy anya velem volt!
Két nappal később, péntek délelőtt hívtam az
orvosomat a csontvelő eredményem miatt. Nem sokat tudtunk beszélni, de a lényeg
benne volt: beteg vagyok, hétfőn reggel be kell feküdnöm kemóra. Szörnyű ezt
újra hallani. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Nem tudtam a pontos diagnózist,
hogy mennyi időre fekszek be, semmit, pedig rengeteg kérdésem lett volna.
Annyit tudtam, hogy van egy hétvégém otthon a családom, a barátaim közt, amit
ki kell élveznem mert egy ideig nem jövök haza.
Hívd fel azokat az embereket, akik számodra a legfontosabbak
és mondd el nekik mi a helyzet. De hogyan mondd el? Hogy közlöd velük, hogy
kezdődik minden előről? Hogy kezdhetnek újra aggódni érted? Hogy most ismét rájuk
lesz a legnagyobb szükséged? Tudtam, hogy ezzel őket is bántom. Tudtam hogyan
viselték mellettem az elsőt, tudtam, hogy velem együtt izgultak, nevettek,
sírtak.
A hajad vágasd le rövidebbre, a műkörmöket szedesd
le, vásárolj be mindent ami a kórházban kelleni fog. Készülj fel könyvekkel,
filmekkel, amivel elütöd majd az időt. De mennyi időre? Egy hétre vagy kettőre,
esetleg egy hónapra?
Szóval volt egy hétvégém, amikor nekem az első
dolgom az volt, hogy lelkileg összetörjek. Mivel az orvos azt mondta, hogy
kemóra kell befeküdnöm, tudtam, hogy ez nem a régi betegségem, ez annál
komolyabb. Ez bizony leukémia. Ettől a betegségtől szó szerint rettegtem.
Láttam, hogy a barátaim mennyit szenvednek miatta, láttam hogy tud egyik napról
a másikra leteperni egy életerős embert. Nem akartam én is keresztülmenni azokon
a dolgokon. Nem akartam a sok tűszúrást, a sok fájdalmat, szenvedést.
Egyszerűen csak nem akartam újra nekivágni ennek az egésznek.
Egy mondat járt akkor a fejemben, amit még Szilvi
mondott nekem, amikor sterilben voltam: „Az utolsó szó, amit a lányomtól
hallani akarok az, hogy feladom!”. Ő volt az első, akit felhívtam, hogy küldjön
már nekem két pofont, hogy észhez térítsen! Ha azon a hétvégén a családom és a
barátaim nem kapartak volna fel a padlóról, akkor nem vállaltam volna a
kezeléseket. Bombáztak az üzeneteikkel, hívtak, jöttek hozzám, vásárolni és
buliba vittek.
Széppé varázsolták azt a hétvégémet. Mérhetetlen hálával
tartozok nekik, hogy akkor (és most is) mellettem voltak.