- - Hogy vagy?
- - Köszönöm szépen, jól vagyok.
- - Biztos?
- - Biztos!
- - Vannak már eredmények?
- - Nincsenek.
- - Mikor lesznek?
- - Nem tudom.
- - Mikor mehetsz haza?
- - Nem tudom.
Átlagos kérdések, amikkel egy leukémiás nap, mint
nap találkozik. Én is. A probléma akkor kezdődik, amikor beleunok ezekbe a
kérdésekbe. Hogy miért? Mert én magam sem tudom rájuk a választ. És ez az, ami
a leginkább dühít. Az egyik legfontosabb, hogy ennél a betegségnél pontosan semmit
sem lehet előre tudni. Türelmesnek kell lenni.
Vannak napok, amikor egyszerűen semmi sem tetszik.
Az se ha keresnek, az se ha nem. Az se
ha kérdeznek, az se ha nem. Az se ha itt van, az se ha nincs. Semmi. Ilyenkor
kezdem azt érezni, hogy elfáradtam és ha tehetném átaludnám a napokat. Sokkal
könnyebb lenne és hamarabb eltelne az ittlétem.
Ilyen nap ez a mai is. Aztán elmegyek, tükörbe nézek
és arra gondolok, honnan indultam és most hol tartok…
Transzplantáció után sokáig nem mehettem nagyobb
tömegbe. Az első alkalom, amire engedélyt kaptam egy augusztusi koncert volt,
ami a város főterén volt tartva, ahol lakom. Teljesen le voltam fogyva, paróka
volt rajtam, maszk az arcomon és kesztyűk a kezeimen. A barátaimmal mentem,
akik nem szégyelltek, önbizalmat adtak nekem. Aztán elmentünk egy ismeretlen
társaság mellett, akik elkezdtek rám mutogatni és hangosan kinevettek. Leírhatatlanul
rossz érzés volt, majdnem a föld alá süllyedtem. Én szégyelltem magam
helyettük, azért, amiért akkor épp úgy néztem ki. Olyan dolog miatt tették ezt,
ami miatt én a mai napig büszke vagyok magamra, aminek az életemet köszönhetem.
Az este további részében azt figyeltem ki hogy néz rám, kik súgnak össze a
hátam mögött, aztán hazamentem és sírtam. Értettem én, hogy az emberek többsége
nincs tisztában azzal, hogy én miért megyek így ki az utcára, de azt nem
gondoltam, hogy ezért kigúnyolnak.
Kétszer hullott ki a hajam. A második alkalom kicsit
sem volt könnyebb az elsőnél. Ahogy az sem, hogy újra így kellett tükörbe
néznem…
A gyógyulás alapja az, hogy elfogadd magad úgy ahogy
vagy. Rengeteget kellett ezen dolgoznom. Voltak olyan napok, amikor sminkeltem,
csinosan felöltöztem, hogy jó nőnek érezhessem magam. Odaálltam a tükör elé és
dicsértem magam. A kórterembe és a tükör mellé képeket raktam ki magamról és
olyan tulajdonságokat, amik miatt szerethető vagyok. Amik miatt szeretnem kell
magam. Akárhogy is néz ki az ember, mindenkiben van valami szép, valami
csodálatos.
Tudom, hogy ez csak átmeneti állapot. Hogy amint
helyreáll minden és erőre kapok újra olyan leszek, mint régen. Persze csak
kívülről. Belülről rengeteget változtam. Sokat köszönhetek a betegségemnek. Sok
munkám van még saját magammal.
Tükörbe nézek, de már nem sírok. Látom magam és
látom azt is mennyire nagyon szép vagyok, hogy mennyi szépség, akarat, türelem,
küzdés, fájdalom, boldogság, kitartás van ez az arc mögött. És a hegek? Nem
zavarnak mert az életem részei. Emlékeztetnek arra, hogy különleges vagyok.